Üdv Mindenkinek!

Időszerűnek éreztem, hogy most már én is megmutassam, miféle írói véne is csörgedezik bennem! A történetet LoudCloud is leírja, és hogy mindkettőt elolvassátok, más-más képeket csatoltunk! ;)

Tehát, itt vagyunk Londonban, hurrá! De milyen út is vezetett idáig? Sima. Mármint persze az utazás szempontjából. Életemben először nem sípoltam be a reptéri ellenőrzésen, megúszva így a testüregi motozást varázspálcának álcázott fémdetektoros bogarászást. Rövid ideig elgyönyörködtünk a reptér impozáns épületén, és örömködve vettük tudomásul, hogy bármit meg lehet kapni a vámmentes boltokban! Természetesen ezt kihasználtuk, és mindent jól megnéztünk. A vásárlás sajnos elmaradt, mert nem nyertünk a lottón a múlt héten, így híján voltunk az aranyrudakban, ami a fizetőeszköz alapját képezi...

A sorban állást sorban állás követte. Eléggé vicces volt már, ahogy egyre közelebb jutunk a repülőre való felszálláshoz, de mindig csak sorban állunk. Azért a jó érzés nem került el, amikor hátrapillantottunk a mögöttünk állókra (hehehe), és konstatáltuk, hogy ők vannak többen, nem az előttünk lévő csoport. A repülőgépen így sikerült ablak mellé ülni az egyikünknek (Cloud-nak), aki így kihasználta az alkalmat, és fotózott párszázat egy keveset. :)

A repülő szintén rendkívül jó árakkal kínálta a nyalánkságait, ám hősiesen ellenálltunk! Láttunk azért sok érdekes dolgot: Budapest felülről, a Duna kanyarulatai, a német dombokat, holland partokat, magát a tengert (én először, korábban csak felhőket), a tengerekre telepített szabályos hálót alkotó szélerőgépeket, és az angol partot. Utóbbit éppen hogy, hiszen amint angliai föld fölé értünk, haragos felhők takartak mindent.

Leszállás után útlevél ellenőrzés, poggyász rendben, oké minden, irány a busz. Sikerült elkapni egyet, 2 perc múlva indult (mázli faktor), és vitt minket mindenestül a kisváros irányába. Sikerült az Oyster kártyát is beszerezni Cloudnak, az enyémet csak frissíteni kellett, és már úton is voltunk a lakhelyünk felé. Sokat segített, hogy "nem" voltak nehezek a cuccaink, alig 50 kilót cipeltünk magunkkal. A nagyon menő gurulós bőröndöm egyik kereke meg is adta magát a súlynak, szerencsére ekkor már láttuk a célunkat. (De azért nem esett jól a lelkünknek!)

A ház maga impozáns, nagyravágyó álmokat tört már össze a maga idejében is, és most is. De az biztos, hogy mi nem adjuk könnyen a magunkéit!

Pár fénykép (mert ugye több nem is készült :D ) az útról: